Ozzy Osbourne-t a legtöbben sajnos csak az MTV által futtatott sorozatból, az Osbournes-ból ismerik. Azonban hatalmas énekes, showman és az én szememben egy élő legenda. A vélemény megoszlik róla, sokan gyűlölik, mások pedig teljesen átérzik Rock 'n Roll életmódját.

2010-ben adták ki könyvét, az Én, Ozzy-t. Mióta megvettem, legalább ötször - hatszor elolvastam. Nem lehet letenni. Ozzy leírja gyerekkorát, kitér lázadókori balhéira, valamint mesél zenészi karierjéről. Olvastam a Motörhead-es Lemmy Fehércsíkláz könyvét, meg jó néhány zenészkönyvet, de egyetlen egy sem volt annyira brutális, mint ez. Nem szimplán csak a stúdiózásról, meg a koncertekről szól a kötet. A nagyvilág elé tárja azokat az élethelyzeteket, melyek néha igaz groteszkek, de olyan lehetetlen módon viccesek, hogy az már nem igaz. Vonaton, buszon olvasva el kellett takarnom a számat, mert nem bírtam megállni hogy ne nevessek. Olyan poénok vannak benne, hogy az ember le esik a székről. Drogok, prostik, alkohol na meg a háború utáni angol kisváros Aston. 63 évesen még ma is nyomja a bulikat, pedig az orvosok szerint rég meg kellett volna halnia, úgy szétcsapta magát.  Nem érdekes, ha valaki egyáltalán még csak hallani sem hallott Ozzy Osbourne-ról, vagy a Black Sabbathról, esetleg nem rajong a könyvekért. Ez a könyv kötelező! Olvassa el mindenki, aki bírja a botrányos humort!

Íme egy részlet a könyvből:

,, KÜLÖNÖSEN VESZÉLYES! VÉDŐMASZK VISELÉSE MINDEN ESETBEN KÖTELEZŐ! SOHA NE HAJOLJON A TARTÁLY FÖLÉ!"

Megkérdeztem valakit, hogy mi van a tartályban, és kiderült, hogy diklór-metán. Elgondolkoztam rajta, hmmm, vajon be lehet tépni ettől a cucctól? Úgyhogy az egyik nap fogtam magam, lehúztam a maszkot, és egy másodpercre a tartály fölé hajoltam. ,,Váááááóóóóóó" Pont olyan volt, mint szipuzni... csak százszor jobb. Úgyhogy ezután minden reggel szippantottam egyet a tartályból. Sokkal olcsóbb volt, mint kocsmába járni, Egy idő után már napi kétszer hajoltam a tartály fölé. Aztán háromszor. Aztán minden ötödik percben. Csak az volt a baj, hogy minden szippantásnál nagy, olajos foltok jelentek meg a pofámon, így a többi dolgozónak nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek, mi folyik itt. Ha teaszünetben megláttak, mondták is, hogy:

-Már megint a kibaszott mosógépnél voltál, ugye? Ember, kurvára kinyírod magad.

-Mire gondoltok? - kérdeztem ártatlan tekintettel.

-Az az anyag kurvára mérgező, Ozzy.

-Pont azért viselem állandóan a védőmaszkot, és soha nem hajolok a tartály fölé. Ahogy a figyelmeztető tábla előírja.

-Húgyagyú! Ne csináld, mert tényleg kinyírod magad.

Néhány héttel később már ott tartottam, hogy szinte fogalmam nem volt róla, hol vagyok. Kóvályogtam fel-alá és énekeltem, elkezdtem hallucinálni, de ennek ellenére sem álltam le. Nem is tudtam magam leállítani. Aztán egyik nap kidőltem. Teljesen kiütve feküdtem a tartály mellett, amikor rám találtak. ,,Azonnal hívjátok a mentőt - mondta a főnök. - És soha ne engedjétek vissza ide ezt az idiótát!"

Apámék persze kiakadtak, hogy már megint kirúgtak. Még mindig velük éltem a Lodge Road 14.-ben, és elvárták volnam hogy szálljak be a számlák fizetésébe, én viszont megpróbáltam a lehető legtöbb időt otthon tölteni. A muterom azonban beszélt a főnökeivel, és szerzett nekem egy állást a Lucas üzemben, ahol szemmel tarthatott. ,,Tanonc leszel John - mondta. - A legtöbb ember a te korodban a fél karját is oda adná egy ilyen lehetőségért. Szakmát tanulsz. Képzett autóduda-hangoló leszel."

Elszorult a szívem.

Autóduda-hangoló?

Akkoriban az emberek valahogy így álltak hozzá az élethez: iskolába jársz addig a rövid ideig, amíg lehet, utána elmész tanoncnak, aztán kapsz egy szar munkát, amire büszke vagy annak ellenére is, hogy tényleg egy szar munka. Onnantól fogva egész hátralévő életedben az a szar munka lesz a mindened. Birmingham lakóinak nagyobbik része meg sem élte a nyugdíjas kort. Egyszerűen csak holtan estek össze a munka közben.

Nem akartam ebbe a csapdába beleesni, csak éppen ötletem se volt, hogyan lépjek le Astonból. Megpróbáltam Ausztráliába emigrálni, de nem volt pénzem útra. Aztán megpróbálkoztam a hadsereggel is, de a sereg nem akarta, hogy próbálkozzak vele. Meglátta a randa pofámat egy egyenruhás figura, és azt mondta, hogy: ,,Bocsánat, de nekünk szófogadó emberekre van szükségünk, nem holmi lázadókra."

Így hát elvállaltam a gyári melót, Pat haveromnak pedig azt mondtam hogy a zeneiparban fogok dolgozni.

-Mit értesz az alatt, hogy zeneipar? - kérdezte.

-Mindenféle dolgot hangolok be -  válaszoltam bizonytalanul.

-Na de miféle dolgokat?

-Törődj a magad dolgával, baszd meg!